Elengednéd még
kapaszkodik beléd - hogy
ő lökhessen el.

...

Szabadon nő mint
az árvacsalán s olyan
védtelen is már

...

 Csak ő ismeri
az eltakart zuhanást
s nem búcsúzkodik

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Két ember leélhet egy egész életet egymás mellett, dolgozhatnak együtt, vagy találkozhatnak csak egyetlenegyszer, és aztán örökre elválhatnak egymástól, csak azért, mert nem mentek át azon a ponton, amelyiken zabolátlanul folyik át az a valami, ami őket összekötötte egymással ezen a világon. Vagyis anélkül válnak el egymástól, hogy megértették volna, mi kötötte össze őket. (...) Azok, akik egyszer megismerték a szerelmet, újra találkoznak.

Bűntudatunk van, amikor elmegyünk otthonról, mert otthagyjuk gyermekeinket, hogy megkeressük az eltartásukra valót. Bűntudatunk van, amikor otthon maradunk, mert úgy tűnik, hogy nem használjuk ki a világ szabadságát. Bűntudatunk van mindenért, pedig nem vagyunk bűnösök.

Az emlékezet borostyánkövében
nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.
Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűen megállt a kép veled
rávésődtél belső homlokomra.

 Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,

kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

A világ bármely részén élsz és bárki vagy: kívánom, hogy légy ma kicsit boldogabb! Kívánj igazabb ünnepet, kívánj igazabb életet, ahogyan most én most kívánok neked Boldog Új Évet!

Hiszek benne, hogy úgy fogom szemlélni ezt az új évet, mintha a következő 365 nap most peregne le először a szemem előtt - meglepetéssel és csodával fogom nézni a körülöttem lévőket, örömmel fedezve fel, hogy mellettem vannak, s megosztozunk a szeretet nevű valamin, amiről ugyan sokat beszélünk, de kevésbé értjük.

Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal.

Látod, Istenem, milyen esendő vagyok? Ha legalább nagyjából rendben mennek a dolgaim, sokszor elfelejtek beszélgetni Veled. Bezzeg ha fáj, szorít, sajog, ha kényszerít valami ott belül, rögtön kicsúszik a számon, szinte észrevétlenül: Istenem, add, hogy…
Haragszol ilyenkor rám? Kérlek, bocsásd meg ezt a vétkemet is! Bocsáss meg, hisz most is kérni szeretnék. Nemcsak magamnak, hanem másoknak is! Nekünk, akik eszeveszett tempóban száguldozunk az adventi fényekkel ékesített utcákon, böngésszük a karácsonyi katalógusokat, hogy mit milyen hitelből lehet megvásárolni, hogy gazdagabb legyen az ünnepünk.
Uram, add, hogy ne higgyük el, hogy plazmatévéktől, fals zenéket kiabáló mikulásoktól, és 0 százalékos THM-től leszünk boldogabbak! Bármilyen régimódian hangzik, adj vissza nekünk a dió és alma öröméből egy kicsit! Add, hogy boldogan tudjunk gyönyörködni a gyerekeink álomittas szuszogásában, add, hogy tudjunk nevetni és merjünk sírni, ha úgy esik jól. Hogy néha meg tudjunk tisztulni egy nagy zokogásban, és ne szégyelljük, hogy nemcsak csörtető, sikerorientált, manipulált géplények vagyunk, hanem érző, sérülékeny, törékeny emberek, akik kapnak elég sebet földi pályafutásuk során. Uram, add, hogy meg tudjunk gyógyulni bajainkból! Add, hogy érezzük, mikor érdemes tíz körömmel kapaszkodni, és mikor kell elengedni. Add, hogy ha elengedtünk valamit, ami fontos volt, kibírjuk a veszteség fájdalmát - ember módon, emberien. Szabadíts meg minket a gyűlölettől, bosszúvágytól, ellenségeskedéstől, acsarkodástól! Add, hogy higgyünk egymásnak, egymásban!
Add, hogy legyen kedvünk gyertyafényben egy tiszta papírlapra tollból tintát maszatolni, csak úgy a saját örömünkre. Add, hogy mosolyogjunk a csend hallatán, hogy találjuk meg minden napban az ünnepünket. Add, hogy gyakran kezdjük így a Veled való beszélgetést: köszönöm, Istenem!
Bocsásd meg a vétkeinket, és add, hogy magunknak is megbocsássuk tévedéseinket.

Adj békét, mindnyájunknak, Uram!

 Nekem úgy tűnik, egyszer a szél megkavart mindent,
Ezért létezünk is olyan rendezetlenül,
Egyszer belöktek minket egy ajtón, s majd kilöknek,
S közben mi tűrünk mindent olyan rendületlenül
És csak egy pár kíváncsi lépett néha félre,
Amilyen te voltál, s amilyen egyszer voltam én,
De azt is úgy tettük, hogy senki nem vett észre,
Ezért még ma is oly messze vagy tőlem, a szeretet ünnepén.
S maradtak hétköznappá szürkült színes álmok,
S maradtunk valósággá törpült óriások,
S itt állnak körben a gyermekek,
Kiáltanunk ezért nem lehet.
Miért zavarnánk pont mi meg ezt a legszentebb ünnepet? 

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
már engem rég nem érdekel,
pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul:
Miért, miért nem lehetsz itt közel?

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
Ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz itt, közel?

 A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet:
Lehetett nagyszerű, de mégsincs ráadás.
Már azt is eltűröm, hogy csak a lelkem lásson téged,
Nem szabad együtt lennünk, mert azt el nem tűrné más.
Én is beálltam, és beállsz te is a sorba,
Hogy ki melletted áll, annak fogd kezét,
És ha a kép előtted lassan összefolyna,
Nem kell felelned senkinek a véletlen könnyekért,
Hiszen erre vártunk, s ma újra összegyűltünk,
Hogy egy évben egyszer boldogok legyünk,
Itt állnak körben a gyermekek,
Kiáltanunk ezért nem lehet,
Miért zavarnánk pont mi meg ezt a legszentebb ünnepet?


Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
már engem rég nem érdekel,
pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul:
Miért, miért nem lehetsz most közel?


Lehet ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
S ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz most közel?

Miért nem lehetsz itt közel ?

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Búvóhelyet keres az ember, és megtalálja
önmagát, szétnéz, mint tűz mellől az ősember,
elég-e ez? Nem kell kerítés, nem kell
biztonsági zár, riasztó sem kell,
nem kellenek őrök, emberi és gépi
szemek, emberi és gépi falak, nem
kell a másik félelme, nem kell a másik
irigysége, hogy saját magunktól önmagunkig
eljussunk.

Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
Nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,

lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?

Mindenkinél jobban te hiányzol,
ha számbaveszem majd a veszteségeket.
A szivárványos, közelítő halálban
velem lesz az, aki végig szeretett,
de te, ki tudja, hol leszel?
Akit naponta elvesztettelek.

Ha nagyon megszorítanának, be tudnám tenni egyetlen táskába mindazt, ami az életemben a legfontosabb. Ha az ember felteszi magának a kérdést, hogy mi az, amire valóban szüksége van, rájön, hogy nem az, amire először gondolna. Könnyedén félredobnám a befejezetlen munkát, a számlákat, a határidőnaplót, hogy legyen helye a flanelpizsamának, ami jól jön esős időben, a szív alakú kavicsnak, a gyerek egyik ajándékának. Aztán fontos a rongyosra olvasott könyv, ami minden áprilisban előkerül, mert azt olvastam akkor, amikor szerelmes lettem... Kiderül, hogy nem az a sok minden a fontos, amit az ember évek során felhalmoz maga körül, hanem az a kevés, amit el tud vinni magával.