Ha két rokon lélek egymásra találva feltárja belsejét, sorsuk el van döntve.

Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

Ne aggódj!
Ha foszló kapaszkodóid elengedted.
A senkiföldjén lebegsz, úgy érzed.
Várj, míg lélekszárnyaid lebbenését észleled.

"Az egész életünket egy körhintán éljük, egyszer felszálltál rá, s mész körbe-körbe, már beleszédültél, már leszállnál, már menekülnél, de nem tudod,merre? Azt sem tudod, csak te szédültél-e el ebben az örökös körben száguldásban, hiszen olyan sokan ülnek ezen a hintán! Szétnézel, s azt látod, leszállna itt már mindenki, csak mindenki fél, a hinta gyors. S a hintán megvan az akol melege, hiába kavarog körülötted a levegő, mégis valamiféle furcsa biztonságot ad, mert nem vagy egyedül. S ennek a furcsa biztonság az az ára, hogy szédülsz, egyre szédülsz… A körhintának szabálya van. Csak körben jár, egy megadott pályán, nem tart sehova, egyenletes ütemben ugyanazon a pályán halad. Nincs benne semmi újdonság, nem érhet meglepetés, s ha jól kapaszkodsz még ki sem eshetsz.  Ülsz a körhintán, életed körhintáján: elvégzed az iskoláidat, munkahelyed van (ma már jobb esetben) családot alapítasz [jobb esetben] olykor találkozol a barátaiddal [ha vannak, ha van még rá időd]  reggel  felkelsz, megy a napi rutin, este lefekszel.Eleget teszel az összes társadalmi, közösségi elvárásnak, eleget teszel a vallásodnak, eleget teszel az összes körülötted élő elvárásainak.  Körhinta. Körbe-körbe. S lassan rádtelepszik az unalom, lassan kiégett leszel, lassan már magad sem tudod miért érzed a nagy semmit magadban. Olykor persze felbukkan benned a kérdés: miért van minden úgy, ahogyan van, miért nincs másképp, hol az öröm, hol a szárnyalás, hol a boldog ellazulás? A körhintádon kapaszkodsz, görcsös akarattal, hát hogyan is tudnál ellazulni? Mi lesz, ha kiesel? Ha ki akarsz szállni a körhintából csak ugrani  tudsz. Nincs más megoldás, mert a körhinta nem fog megállni. Nem fog lelassulni. Egyetlen választásod van, egy nagy ugrás. Otthagyni az egészet. Mindazt, ami neked nem jó. Amibe beleszédültél, belefáradtál, ami elhomályosítja a szemed. Ugrani jó! Olyan ez, mint mikor az ejtőernyős lebeg a magasban: hatalmas szabadság! Már nem pörgetnek körbe-körbe: a magad ura vagy, repülsz, szállsz szabadon! Önmagad felé, a saját sorsod, a saját életed felé.  Ugrás közben sem leszel egyedül. Sokan lesznek, akik bátorságodat látva szintén ugranak veled együtt, vagy utánad. Akik veled együtt beleúntak, belefáradtak az egész közös unalomba, érdektelenségbe, a szürkeségbe. Akik veled együtt színessé akarnak válni, felfedezni mindazt, ami túl van a körhintán, ami az élet tágassága maga. Nehogy azt hidd, hogy én nem féltem ettől az ugrástól. Féltem, hiszen ismeretlen vidékre csöppentem. S persze még szédültem is. De egyetlen dolgot tudtam: ha tovább pörgök ezen a körhintán, mindent elveszítek: önmagam. Tudtam, ez a körhinta maga a halál, mert itt csak megőrülni, s belehalni lehet. S közben elszáguld mellettem az életem. Közben meghal bennem minden, ami én vagyok valójában. Hát ugrottam.  S kitárult előttem egy csodálatos világ, sok-sok izgalommal, új utakkal, szélesekkel és ösvényekkel, tövisekkel és bokrokkal, felhőkkel és napsütéssel  hidegséggel és melegséggel – de ez legalább élet!  Ma már tudom, hogy a körhintán féltem igazán!Ott nem tehettem semmit, kiszolgáltatottan ültem, nem volt választási lehetőségem. Most van! Győzhetek vagy elbukhatok, de a magam akaratából teszem. Ami sikerül az én sikerem, a tévedéseim az én tévedéseim. Kibékültem a világgal, mert tudom, hogy minden bennem dől el. Nem mutogatok kifelé, helyzetekre, emberekre, mert mindig, minden pillanatban én adok teret eseményeknek, embereknek, szép és bántó szavaknak. A sorsomat a kezembe vettem. Aki nem ugrott velem, aki ott maradt a körhintán, az persze sajnálkozva vagy  írígykedve  tekint le rám a magasból.  Én pedig együttérzéssel és szánakozva nézek felfelé. S közben drukkolok, hogy minél többen merjenek ugrani önmagukért, a boldogságukért, egy kiteljesedett életért. Drukkolok, hogy felcsillanjon bennük az ígéret: ha önmagaddá váltál, mindent elértél, amit elérni érdemes. 
 Én ugrottam, s ma is ugranék. És te ?"

Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a gonoszságodat, amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!

Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.

"Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!" Semmiért nem kár, csakis a szeretetért. Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen.

Sima kavics csobban fodrozódó vízben.
Elmerül.
Ott van lenn
és ott is marad.
Mint a lélek sebei,
láthatatlanul léteznek.

...hogy megmeneküljek, kiszálltam az életemből. Lépcsőfokonként, egyik a másik után. És minden fok egy vágy volt. Minden lépés egy vágy, amelytől elbúcsúztam.
Nem vagyok bolond, testvér. Nem vagyunk bolondok, ha megtaláljuk a módját,
hogyan meneküljünk meg. Nincs köze ennek az őrülethez.
Ez zsenialitás. Geometria. Tökély.
A vágyak majd kitépték a lelkemet.
Ki is elégíthettem volna őket, de nekem nem ment.
Így hát elvarázsoltam őket.
És egyiket a másik után magam mögött hagytam.
Lefegyvereztem a boldogtalanságot. Így szakítottam el az életemet a vágyaimtól.
Ha te végigmennél az általam megtett úton, ott találnád valamennyit, egyiket a másik után, elvarázsolva, mozdulatlanul, az idők végezetéig, felsorakozva az út mellett.

Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.

Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél!

Miben lehet reményünk?
Abban, hogy a rossz mellett ott áll a jó is. Azért van jó, mert rossz is van: mindkettő a szabad ítélet, a szabad akaratunkból származó döntés következtében jön e világra. Másfelől: amiként fenn van, úgy lenn is van.
Megnyugtató, nem?
Vagy talán nem is olyan megnyugtató. De így igaz. Ha van balra, akkor van jobbra is. Ha van kicsi, létezik a nagy is. A jóság, éppúgy mint a rosszaság, az emberi világban mindenütt jelen van. Ámbár kiszámíthatatlan időközönként, de mindenkiben van jóság. Igaz, nem úgy, mint amire a másiknak eleve számítania lehet.
Hanem úgy, mint amiben szabad reménykedni.
Esetleg igen, esetleg nem. Az ember rosszaságára bízvást számíthatunk minden helyzetben, magad felől és más irányából egyaránt. Viszont, ha bajba kerülve, a másik jóságára is okvetlenül számítasz, alighanem csalódni fogsz. Meg is érdemled. Minden egyébtől függetlenül, mondd: te mindig, minden körülmények között jó vagy? Biztosan lehet rád számítani mindenkinek?
De reménykedni szabad a másik jóságában.  

Magam sem értettem, miért csináltam ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszéltem így, hogy még jobban magamhoz láncoljam, vagy azért, hogy szabadon engedjem.

Az ember keres valakit
s valakivel mindig beéri.
Sikerül betetézni
régi megalkuvásait.

"E napon minden érted van:
A nap csiklandozó sugara,
A lágy szellő,
S a madarak csodás dala."

^{Győrfi Tamás}

Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. (...) Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.

...

Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz.

...

Az ember majdnem mindent kihever, ezt hidd el.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?