Le kell szállni a szenvedés legmélyére, felfedezni a szenvedés különös adományait, hogy az ember rádöbbenhessen önnön korlátlanságának adományára, arra, amiért érdemes élni.

lángolnak a szárnyak
a könny forró viasz
nem tarthatsz meg engem
mert nem hozok vigaszt
nem vagyok jó hír
csak tettenért remény
szélsodorta verssor
fennhéjázó erény

 Ne félj az árnyaktól. Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben.

Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.

elfutni a kérdő tekintetek elől
megölelni a hosszú útra készülőt
fejet hajtani ha megindul a zápor
becsukódni a vallomások előtt
ott maradni ha omlanak a falak
nézni ahogy a nap belebukik
a kilátástalan éjszakába
magunkkal vinni egy nevetést
hallgatni valakinek a szívverését
kiugrani a robogó vonatból
belépni egy másik mosoly
udvarába

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a mukások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
- Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!
Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:
- Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?
- Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.”

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

...

Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.

Legyen ez egy másik város,
Valahol a földön túl,
Legyen ez egy kínzó mélység,
Ahova a lelkünk hull,
Legyen ez egy hosszú álom,
Dideregve hűvös ágyon,
Csak jöjjön már,
Az, amire gondolnál.

Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.

Ha kizártuk azt, ami lehetetlen, akkor az, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.

"Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!" Semmiért nem kár, csakis a szeretetért. Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen.

Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt.
      És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.

...

  Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.

"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön.
Vezet."

Csak kétféleképpen élheted az életed.
Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat.
Vagy pedig abban, hogy a világon minden az.

“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
— nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel

Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel

Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel

Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.