Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak a szeretet erejével, ha rajta utazik gyermekük.

Szeretlek Benneteket, köszönöm, h az anyukátok lehetek, megtisztelő, hogy engem választottatok! köszönöm!

Köszönöm, hogy elviselted az elviselhetetlent. Hogy valamit teremtettél a semmiből. Hogy üres zsebekből is képes voltál adni. Hogy szerettél bennünket, mikor nem volt bennünk semmi szeretetre méltó. Köszönöm, hogy a lehetetlent is megoldottad egyetlen mosolyoddal. (Még ha az a mosoly néha el is halványult egy kicsit.)

Elefántok vonultak végig a fák alatt, hatalmas lábaik virágszirmokon tapostak. Nem kértem soha, hogy játssz velem, mert az én játékaimat úgysem érthetted volna meg sohasem. Aranyló teákon szűrtem át a szót, fölém egy nyári reggelen kismajom hajolt, megcsavarta az orrom, aztán kacagva elszaladt. Nem kértem soha, hogy lásd a fehéreket, hogy mezítlábazz velem az elfeledett, göcsörtös ösvényeken, hogy mosolyogj, vagy nevess, hogy melegedj a napos köveken, vagy táncolj a fényekben. Csak akkor értettük egymást, mikor egymásra nevettünk, mikor egy pillanatra te is felültél arra az óriás körhintára és én csak lentről néztelek, és láttam, hogy élvezed, ahogy forog a föld veled. Mániám a forgás, ez a színkavalkád, az hogy van, hogy pörög, változik. A dallamok táncoló hangjai ahogy megülnek a virágkelyheken, vagy csiklandozzák a méheket. Nem kértelek soha, hogy kövess, hogy gyere velem, hogy kövessük együtt az elefántokat, ahogy mennek, csak mennek a virágszirmos ösvényeken.

- A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
- Nem engedélyezem - mondta a tiszt - Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott.
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
- Ó, persze, hogy volt, Sir - válaszolta a haldokló - Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: "Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."

Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.

...

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

...

El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.

...

Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

A szeretet az mindenbe belebújik, s mindent könnyebbé tesz. Talán még a halált is.

Minél távolabb menekülünk félelmeinktől, annál nagyobbaknak és fenyegetettebbeknek látszanak. Ha közel megyünk hozzájuk - jelentéktelenné zsugorodnak. Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket, a félelmek enyészni kezdenek. Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta - ez a félelem igazi eloszlatója.

Apu! Boldog mennyei névnapot!

hiányzol!!!

lányod

"Eged legyen borutlan isten arcz,
Szíved nyugalmasan mosolygja meg
Tündér évek` malaszthozó sorát.
Ezt kivánom nevednek ünnepén
Rövid de tiszta szív-fohászomul"

Fásultan vár, végtelen sorban áll - én vagyok
Hajnalban indul, s a munkára gondol - én vagyok
Egy kórházi ágyból a plafonra bámul
Vagy vigaszt remélve a pohár után nyúl
Vakon keresgél, ahogy te is kerestél - én vagyok

Plakátokon masíroznak az igazi hősök
Vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök
Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell hogy nézzek
Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed
Lehetnél Te is, lehetek én is az az egy
Az az egy
Az az egy

Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Korlátok nélkül növekszik egyre
A sztratoszférán át tör a végtelenbe
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy

Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat
Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy
Mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel
Vagy lehetek én is az az egy
Az az egy

Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Folyton csak érez, s a tiéddel dobban
Kivérzik lassan így, ebben a dalban
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy

- Mennyire kedvelsz?
- Mint egy tavaszi macit?
- Tavaszi macit? (...) Az meg mi, a tavaszi maci?
- Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: "Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?" Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
- Isteni!
- Hát ennyire kedvellek.

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.

Aki idegenben él, üres térben lépeget magasan a föld fölött és nincs alatta védőháló, amit az emberek saját hazája nyújt, ahol rokonai, kollégái, barátai vannak, s ahol játszva megérteti magát a nyelven, amit gyermekkora óta ismer.

Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltozhatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó a szélcsendes éjszakákon.

A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól.

Egy átsuhanó érzelemért, egy elmaradt empátiás indíttatásért, egy gonosz asszociációért nem felelsz. Az olyan, mint egy átsuhanó madárraj a házad felett. De ha fészket raknak az eresz alatt, tojást költenek, szaporodni kezdenek - az már nem ugyanaz. Vagyis, ha helyt adsz az életedben a rossz gondolatoknak, a gyűlöletnek, az aljas indítékoknak, azért felelsz. Ez az a pont, ahol tőled is függnek már a dolgok. Hogy nagyra tenyészted-e magadban a közönyt, a gyűlöletet, vagy gátat szabsz nekik.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.